Békésy Pál: POSTÁS

Kolosi néni minden pénteken kicsoszogott a lépcsőházba, és nyújtogatta a nyakát. Ez volt a várakozás napja, amikor a levelet hozták.
– Hol van a Jóska? – kérdezte, amikor meglátta az új postást.
– Csókolom, Kálmán vagyok. Most egy darabig én helyettesítem.
– És hozott levelet a lányomtól? – kérdezte türelmetlenül.
– Nem, sajnos. Nem érkezett semmi sem.
– Írtam neki egy levelet, feladná, ha megkérhetem?
– Persze, tessék csak ideadni, elintézem.
Átvette a borítékot. Nem volt rajta címzés, csak annyi, hogy Piroska lányomnak. Forgatta a kezében, szólni akart a néninek, hogy ezt így nem lehet feladni, de ő már az ajtóban volt. Majd rákérdezek legközelebb, és berakta a táskájába.
Következő héten megint kijött a néni, és rögtön nekiszegezte a kérdést.
– Ugye, most hozott levelet?
– Sajnos nem – Kálmán zavartan gyűrögette az újabb borítékot, amit kapott. – Ezen nincs címzés.
– Milyen címzés? Jóska sohasem kért, mégis elintézte. Azt mondta, hogy helyettesíti – és már indult is a lakásába.
Kálmán hazavitte a borítékot, aztán mi baj lehet, úgysem tudom feladni, gondolta, és feltépte.
„Drága Kislányom! Olyan régen írtál, nagyon hiányzol. Mi van veled? …” Kálmán nem tudta, mit tegyen. Este elővett egy papírlapot, és megfogalmazott egy válaszlevelet. Izgatottan vitte magával.
– Kolosi néni! Írt a lánya. Itt van, tessék.
– Írt? Tényleg? Na, adja csak ide! – Az öreg hölgy meglepődött, remegő kézzel gyűrte köténye zsebébe. – Várjon, itt a válaszlevél.
Kálmán innentől kezdve minden héten elvitt, és hozott egy levelet. Kolosi néni szemében olyan boldogságot látott, nem volt szíve megmondani, hogy nem a lánya írta. Valami furcsa kapcsolat alakult ki köztük, néha behívta a postást, és kávéval, süteménnyel kínálta, közben a lányáról mesélt. Kálmán egyre pontosabb, és jobb válaszokat tudott fogalmazni. Már nehezen tudta elképzelni, hogy befejezi ezt a levelezést. Egyik héten Kolosi néni nem várta. Hiába csöngetett be hozzá, senki sem nyitott ajtót. Aggodalmasan kopogott be a szomszédhoz.
– Kolosi néni elesett, kórházban van, a Belvárosiba szállították, a traumatológiára.
Kálmán nyugtalan volt, nem tudta, mit tegyen. Egy darabig járkált a lakásban, aztán felkapta a kabátját, zsebébe süllyesztette a heti válaszlevelet, és bement a kórházba. Sokáig kereste, mire az intenzív osztályon megtalálta. Nem akarták beengedni, mert nem rokon. Sokáig győzködte a nővért. A szobában csend, és félhomály volt, csak a gépek zümmögtek.
– Itt vagyok Kolosi néni. Tudja, Kálmán, a postás. Levelet hoztam a lányától.
– Olvassa fel, kérem – mondta a néni nagyon halk, erőtlen hangon.
Amikor Kálmán végzett a levéllel, megkérdezte, hogy mi legyen a válasszal.
– Majd személyesen elmondom neki. Jöjjön közelebb, akarok mondani valamit.
Kálmán egészen közel hajolt, hogy hallja a gyenge hangot.
– Köszönöm a leveleket.