Békésy Pál: MÁTYÁS

Az őszi szél leveleket fújt a szoborra, mintha védeni akarná a hajnali hidegtől. Kilátszott egyik kopott szemgolyója, másik még épnek volt mondható. A mellszobor sarka letörve, nem tudni, honnan került ide. A madarak akadálynak nézték, és átmásztak rajta, egyik a vállára pottyantott. Kodelkáné csak azért vette észre, mert a fehér porcelán megcsillant a rövid időre előbújó nap sugarában. Lehajolt, felemelte. Letörölgette a madárürüléket, mégsem illik Rákosi elvtársat így megszégyeníteni. Tépelődött, nem merte eldobni, hátha meglátják, inkább táskájába tette.
Otthon aztán elővette Rákosi elvtársat, szépen lemosta szappanos vízzel, ahogy a magatehetetlen betegeket szokta az elfekvőben, meg a zárt osztályon. Kereste a megfelelő helyet, egy ilyen előkelő vendéget nem lehet akárhová tenni. A komódon billegett, folyton eldőlt, a konyhába vitte, egy kés nyelét rakta alá, így megmaradt. Legalább nem látja mindig azt a fél szemét. Nem tudta elviselni a nézését. Néha kilopakodott, zavarta a hiányzó szemgolyó. Tussal rajzolt neki ügyetlenül másik szemet, mégse legyen félszemű szegény, ha már így meg akartak szabadulni tőle. Nála maradhat, itt nem zavar senkit sem.
Reggel álmosan ébredt, eszébe jutott a diktátor a konyhában, gondolta, mégis jobb lesz, ha vele kávézik. Ahogy az asztalra nézett, nagyon megijedt. Rákosi elvtárs eltűnt. MI lesz, ha kiderül, hogy ő tüntette el, ráfogják, hogy zsebre vágta, el akarta lopni? Jön érte majd az ÁVH, nem lenne jó. Keresgélni kezdte, a lisztek mögé gurult be.
– Ejnye, Rákosi pajtás! Ne bujkáljon előlem – feddte meg. – Nincs itt mitől félni, ez egy szabad ország.
Gyorsan körülnézett, hátha hallja valaki a szomszédból, netán látják, hogy elgurult a főnök. Kicsit erősebben csapott vele az asztalra. Még egy darab levált a talpából. A bizonytalanság nőtt.
– Itt maradsz, te disznó – csúszott ki a száján. A szíve a torkában dobogott, jó darabig nem mert mozdulni. Levegőt sem vett egy ideig, de nem kopogtattak az ajtón.
Rákosi eldőlt, felállította, megint dőlt. Kodelkáné kétségbe esett. Végigpróbált minden vitrint, asztalt. Még a vécébe is bevitte a szobrot. Összeráncolt homlokkal gondolkodott, mit csináljon Rákosival, hová tegye. Az előszoba nem illett hozzá, a hálószobába, na nem! Ne nézze őt pucéran az elvtárs! Asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsősség! Csak nem Rákosi előtt, abból nem eszik a vén kujon.
Forgatta a fejét, ingatta, míg rá nem jött a megoldásra. A nappaliban a régi lámpa mellett volt egy kampó, nem tudni, milyen célból. Ha feláll az asztalra, arra rárakja a széket, akkor talán ágaskodva eléri. Munkához látott. Odatolta az asztalt, a szék nehéz volt, de sikerült biztonságosan a tetejére tenni. Keresett egy madzagot, lerúgta a papucsát, és felmászott a tákolmányára. Előbb az asztalra, aztán óvatosan a székre. Nem mert lenézni. A madzagon csinált egy hurkot, azt Rákosi elvtárs nyakába akasztotta, míg a másik felét átvetette a kampón. Még egy pillanat, és Rákosi ott himbálózott a nappaliban. Kodelkáné lemászott, és az ajtóból szemlélte alkotását. Arca kisimult, bólintott. Meg volt elégedve.