Békésy Pál: Csend

Tépd el, vagy tudod mit, inkább dobd a tűzbe, a hamut szórd szét a vonat ablakából Boglár felé, ahol egykor örökké, és te, meg én, hadd szálljon el, ahogy a falevelek, amikor a szárról lepattantak és minden egyes roppanás még visszhangzik a fülemben napokig. Talán elrepülnek a hamvak Kínáig, vagy a sarkkörig, ott növesztenek új cserjét maguknak. Kezünk között a magány elfolyt, ahogy a sivatag homokszemeit rostálja a szita, csak a kvarcszemek karcolnak tenyerünkbe véres barázdákat, mint megrekedt tű a bakelit lemezen. A féltékenység gombafeje kinőtt, feltúrta az avart maga körül, és a fonalak behatoltak tested nyílásain, behálózták szövetjeidet, mint az erek pókhálói, s megmérgezte a hemoglobint, a salak felhalmozódott benned, túlérve szíved pitvarain, nem nyitnak a záróizmok, lassan minden sejtet beborít. Nincs, aki a csendből hidat építene közénk, a téglák fallá álltak össze, s egyikünk sem elég erős, hogy megnézze, elég stabil. Ott állunk a két oldalán, halljuk a másik szívverését, a tüdőnkben ugyanaz a levegő kering, a szavak már régen felsértették dobhártyádat, az üllő és kalapács megrekedt, s a csiga apró pihéit leborotválta a bizalmatlanság. Nincs mit mondanunk, elindulunk a csend két oldalán kétféle igazság felé, ami eddig ugyanoda vezetett.