Kegyetlen hideg nevetésed
cseng az őszben.
Te is fájsz magadnak, tudom.
Emlékezem
azokra a napokra, mikor
többször észrevettem,
hogy engem nézel
komolyan, tűnődve.
A sötét reggelre,
mikor bemutatkoztunk
és kezedet nyújtottad
a nővérszobában.
Most
ülök egy padon
a vonagló parkban,
bronzvörös alkonyat izzik,
hajad.
Látom gőgös nyakad,
feszülő büszke testedet,
ahogy nyújtózik
fehér köpenyben.
Átjár fekete tekinteted.
Hányezer éve, vajon
hányezer éve tudom,
ki vagy?
Most már tudom, honnan ismerlek, mondtad,
mikor megbántottalak.
Hangodban se harag,
se szemrehányás,
csöndes beletörődés inkább.
Most már tudom, honnan ismerlek.
Mert emlékezel te is,
szüntelen emlékezel,
ahogy emlékezik a föld,
az éjszaka, a tenger
és a Hold.
Hideg nevetésed az őszben.
Ülök egy padon.
Alkonyul.
Hallom, ahogy sikolt a lelked
és látom, ahogy fáradt, elgyötört
arcod mögött
a piros madár
lehull.
Én öltem meg.
2026. MÁRCIUSI PÁLYÁZAT
március 1, 2026
