Bari Krisztián: Úton-útfélen

Kopott padok, elárvult parkok,
meredt testű emberi roncsok,
széthullott családok, elhagyott
gyerekek.
Haladni kell tovább.
A sarkon egy koldus apróra várva,
remeg a keze, koszos a ruhája,
egy újságpapírt fúj felém a szél.
Vágja arcom a sok hazug szó,
talán jobb lesz kishajónak, így senkit
nem bánt az él.
Távolodva óriásplakátok merednek rám.
Pár galamb kéreget…
Nem telik másra, nektek a morzsa is
elég legyen.
Távolodva két eb vicsorít,
felgyűrt arccal villódzik foguk.
Azt hiszem, jobb, hogyha futunk.
Uzsgyi, már ott sem vagyok!
Zöld mezőn pár barika legel.
Hallod a sok énekest?
Koncerteznek a zenészek,
cinkék, rigók füttyös fiúk,
bolhák erre bokát vernek.
A hangyák meg menetelnek.
Valahol egy tücsök muzsikál…
A szomszédban volt pasi kornyikál.
Mik meg nem történnek egy séta közben!
A ganéjban a férgek nyüzsögnek,
mindenhol özönlik az élet.
Lassan hanyatlik a nap,
és egy fűszálon megint rázendítenek a zenészek.