Bari Krisztián: PETŐFI UTÁN SZABADON

Szolgaságban teng életünk,
nyomorgunk és szenvedünk,
de beszélni és összefogni nem merünk.
Csak hallgassunk, ne beszéljünk!
Éhesebb ma már nem
lehetsz, havi ötszáz-lepedőből sem dőzsölhetsz.
Ha ez így marad, biztosan
minden szinten szenvedünk,
minden szinten szenvedünk!
Ebül éltünk mostanáig,
dicsők voltak ős apáink
és mi csak csaholjunk?!
Hová lettél ember voltunk?
Hová lettél ember voltunk?!
Romokban van emberlétünk,
mivé válik így nemzedékünk?
Szánkra nehezül a súlyos lakat.
Ember a te neved csak annyi; – Kuss és hallgass!
Ember a te neved csak annyi; – Kuss és hallgass!
Talpra magyar hí e haza!
Emberségtek‘, miért ilyen laza?
És mi csak a földön égjünk?
Út porába taposott féreglétünk.
Névleg vagy csak magyar ember.
Csak az számít, ami a zsebedben van.
Ne mondd ki az igazat, mert
valaki megver…
Fogd be a szád, majd a sírgödör betakar!
Esküszünk, esküszünk, így tovább nem
Leszünk!
Lopni megyünk, nem éhezünk.
Esküszünk, esküszünk, rabok tovább nem leszünk!
Fényesebb a láncnál a kard…
e nép több szenvedést, elnyomást nem akar.
Figyeljetek tisztelt Urak,
Rongy lett az életünk, de nem leszünk vágni való nyulak!
Hol unokáink leborulnak,
sírjaink majd domborulnak…
Emlékszik ránk egy új nemzedék?
Levert e minden elnyomást a nép?
Egy lett az akarat a sírkereszt alatt?! – A tűz kihunyt, a láng már nem lobog,
meghitten nézik majd a fejfáinkat, amiben a magyar szellem szíve dobog.