Torz arcot mutat a tükör,
valahogy más lett,
lehet összetöröm.
Zombivá lettek az emberek,
parancsot tejesítő gépek, ami volt régen, attól félek, vissza többé
nem térhet.
Hol van az érzelem…
Mivé vált az ember…
Egy programozott világban csak van és termel.
Csak egy darabszám a soron,
ki a kínjait lenyeli,
kocognak a fogak, borzolódnak a szemek, de élni kell, magát békére inti.
Nagy Úr a kényszer,
sok a számla, a gyerekek, a gond sem kevés,
talán néha segít egy lelki fröccs, egy nagy beszélgetés.
Nincs választásunk, forog a gépezet, nincsen bennük helyén sok ékezet. Sok a kérdés, kevés a pont, s talán már- már agyon nyom minket a tengernyi gond.
Egy óriás kéne tán ide,
kinek keze mindent helyre tesz,
nem csak zsebe van, hanem van érző szíve. Rendet tenne már végre valaki, lenne ez másképp, élne az
ember nem így, kicsit másként.
Nem sokat kérünk, csak némi alamizsnát, megtudja tölteni mindegyikünk a gyomrát. Csak azt, hogy emberhez méltón éljünk, legyen miért felébrednünk a holnaptól se féljünk.
Valamit másképp kéne tenni, élhetőbb világot kellene teremteni.
Az isten szeme mindent lát, eljön az idő, külön választja majd a gaztól az árpát. Mi lehet vigasz e szennytől vérző világban, maradt még a puha földbe jövőre is árpa…
2026. MÁRCIUSI PÁLYÁZAT
március 1, 2026
