(mentorálta: C. Crown)
Megyek, megyek,
mindegy hová.
Alig láttok tovább az orromnál.
Sötét kor vesz körül,
temérdek rossz szellem, nyelvet rajtam köszörül. Most a sötétség
honol, bár, itt élek benne, mégsem az otthonom.
Saskarmokkal tépi le a csontomról a húst
a sok hazug szó, foszlányai lógnak rólam alá,
ami szemet szúr, ami elevenbe hasít, lelket amputál…
E világ, nem az én világom! Kívülálló vagyok
egy földi és égi határon.
Érzelmi létsíkok közti átutazó volnék? Dimenzióvándor?
Sártengeren tengerész?
Megyek, megyek,
szemem előtt a cél,
ott lebeg. Ott, valahol,
mintha valami látszana most, talán
nem a képzelet játszik velem. Kreált gondolat?
Béna bennem az akarat, öntudatlanná vált
az egyik felem.
Csak nézek ki a fejemből. Hogy lett mindez, – amit egykor,
úgy szerettem, – értéktelenné? Salaklétezés.
Fogy a talpam alatt a biztos talaj,
a végén csak kérdés marad: – Hol van mindaz, ami szép volt?
Csak távolodom, közben számolom a lépteim, ahogy kopog az idő
a hátam mögött. Olyan is jött a sorstól, amit nem is kértem.
Hol van mindaz, amire vágytam? Igazságszimfónia.
Merengek magamban; – Hányszor jártam magányos úton?
Hányszor vágytam női keblet, lábam közt ölelést vagy csak azt,
Valaki vigaszt nyútson, szóljon?
Bármit, csak megtörje ezt a fájó csendet, ami körülvesz,
miközben menetelek az úton. Valahol, ott a távolban
vagy a másvilágon jut nekem babér.
Csókkal köszönt egy angyal, egyetlen jó szavamért. Lassan,
megértem csendben, mi dolga van ennek a világnak, kinyílt az ajtó,
azt hiszem a partszélről – partszélre érkeztem… Megérkeztem?