Bari Krisztián: HORDOZLAK MAGAMON

Mit rám írtak ott fent,
azt hordozom magamon.
Olykor zaklatott zavaros az egész,
mit diktál az alkotó és mit a józan ész?
Ki érti miért történnek úgy a dolgok?
Úgy szaladnak a napok.
Nehéz olykor nekem e lét, valaki
másra ruháznám a felét.
Sokszor magányos vizeken úszik a hajóm.
Ki mondd ma egy igaz szót?
Ha mond, mi a jutalma?
Közöny honol mindenfelé,
úgy eret vágnék rajta én.
Cipelem ezt a nehéz batyut.
Elnyűttem pár sarut. Sokszor
térdre hulltam, úgy éreztem magam
vagyok, kísért a múltam. Vagy csak szegénység
jár a nyomomba. Mindenre rányomja bélyegét.
Porba hulltam.
Hát féregként éljek én?
Bár e világot meg nem váltom, mégis
cipelem a sorsom. Magam vagyok, mint
földre hullott dér. Tán jön a napsütés,
vágyam eget ér.
Hintsd uram harmatod szívembe, úgy
mint rég, elfogadtam e sorsot, csak
a szenvedésből lenne már elég.
Hordozlak magamon , kicsinyke fény,
te lámpásom vagy, hogy erőm legyél.
Bár tátong a sötétség
szája, a fényre lépőké ma a küzdelem.
Bennem szilárd a jellem.
Történjen úgy, amit az ég elrendel.
Legyen tartalmas e lét, és ha mennem kell,
ölelj hát magadhoz, hatalmas ég!