Omolj rám föld!
Temessetek magatok alá sziklák!
Hát hasztalan szóltam én, Uram?
Mormoltam tengernyi imát.
Tán bezártad füled, nem látod e kort?
Bennem felháborodás lüktet,
feszíti ínyemet, keserű savak
marnak, hazug szavak.
Kattog fejem felett az idő,
egy jobb létről álmodtam.
Ez a világ nem az én világom,
magányos vándor vagyok csak benne.
Talpam alatt sár, fejem a dér belepte.
Tán fel sem tűnne, ha elszállnék innen.
A napba olvadva mosolyognék ezen a világon.
Ha lenne lélek, aki gondolna rám,
nyári estén beragyognám lelkét, mint fénylő villám.
Ha egy magányos lelket látnék,
fentről a szívébe olvadnék.
Akár egy hullócsillag,
csak az ő kedvéért a földre zuhannék.
Ott lennénk, mint két magányos kavics.
A csendnek hangja van.
Ne szólj, csak a szíveddel ints.
