Bari Krisztián: CSAK EGY SZÓ KELL

Üres utcák,
hideg terek,
megfáradt emberek.
Kivetsz magadból te
szürke világ, csak egy szóra,
valami reményt adóra vágyom.
Hol van a kapaszkodó?
A remény- ág.
Oly elveszettnek érzem magam, te nagy ég!
Van, hogy a lét keserűen
hagyja el számat és mennék.
De nem e sátrat féltem.
Mi volna velünk kiket te bíztál rám…
Számomra csak egy harmatcsepp kéne, egy bátorító szó, csak egy ölelés.
Lelkem sziklaszírtjéről vonyítok feléd.
Mikor lesz vége?
A sok-sok szenvedésből nekem elég.
Úgy szeretnék csobogó patakodnál bársonyos fű lenni, lélektengeredből feltöltődni! Csak egy szóra vágyom mi ajkadról fakad, mondd ki gyorsan, mert nekem semmi reményem sem marad.
Leszakadt minden híd körüttem, mindenhol szakadék tátong, de bele nem hullok, csak közben én is morzsálódok.
Megpattantak a kapcsok, hol vannak a segítő karok?
Magam vagyok , magam egyedül.
Szívemre nagy kő gördül, torkom valami szorítja, szólnék, de a fájdalom az ajkamra forrt, azt hiszem nem érzem a gyomrom.
Csak egy szóra vágyom,
egy segítő kézre, lenne már meg a másik fele az egésznek.
Darabjaim keresem.
Keringenek a térben, vágyom azt a szót, s talán én is boldog leszek, úgy mint egyszer régen. Térdre hulltam , itt a határszélen.
Könnyeit hullatja rám az ég, válaszolt,
utolsó hullócsillagba rejti nekem a reményt.
Csak egy szót szólj!
Könyörgöm nagy ég.
Akkor fellobban bennem a remény.
Adj okot, miért menjek tovább!
S megnyílt az ég,
Ahol tövisek vannak, ott nyílnak a rózsák.

További bejegyzések