Üres szavak korában élünk,
hazug valón kapaszkodunk,
a becs gerinchajolva eltűnt,
miért az Isten is megunt.
Nem áll a szánk igazra, szépre,
acsarkodásaink vadul
söpörve álmaink szemétre,
fejünkre szürke pernye hull.
A hamvadó mezők fölött rég
csupán az őszi szél neszel,
fogadkozásaink nevették
az angyalok, s a vég közel.
De egyre ballagunk tovább csak
a balgaságaink felé,
vakon hiszünk a sarlatánnak,
hiába pusztulunk belé.