Ha volna még időm mesélni néked,
közel terelve csillagok ködét
feloldanám biz én a messzeséget,
ragadva üstökösnek üstökét
repítenélek át a vén Tejúton,
galaktikák között hasítanék
tovább veled, hihedd nekem, ha mondom,
miként robog szelén velünk a lét.
De nincs időm, csupán kezed fogom meg,
a lázam átadom, viseld hevét,
a nagy varázslatok hogyan teremnek,
tanuld meg és ha perzselő a rét,
repülj a fellegek közé kajánul,
nevesd az ördögök tekintetét,
s a révedő tekintetem, ha rád hull,
ne féld, hiszen szelíd, s aligha vét.