Holnapokat nyel a gőg fenekedve,
álmok ocsúdnak a kény szigorán,
mintha mohón teletölteni kelne,
bendeje egyre dagad szaporán.
Torz vigyorára sajognak a lelkek,
sápad a kedv, kifakulva hal el,
perzseli lángja az édeni kertet,
és csak a túlhatalomra ügyel.
Ámde a bús tömeg egyszer elindul,
felszakad akkor a régi sebe,
hangja a balga világ peremén túl
hallik, eget ver a lét üteme.
Futna titokban előle a zsarnok,
mégse talál nyugalomra sose,
üldözik őt tova néhai álmok,
mikre aligha maradt ereje.
Múlik a kény, s ama gőg is alábbhagy,
jámboran adja az állhatatost,
torz vigyorára a múlt köde ráfagy,
s retteg a dőre, hogy el ne taposd.