A máladó idő pereg csak egyre,
határainkba ütközünk mögötte,
hiába néz szemünk a végtelenbe,
reményeink a balgaság megölte.
Eladtuk éledő jövőnk a gőgnek,
habár üveggolyót adott nekünk csak,
miatta szűkölünk, halomba dőlnek
a terveink, s e bénaság nyakon csap.
Feledtük ízeit szerelmeinknek,
okán ölelkezéseink kihűltek,
de hát felénk az Úr hiába intett,
megadtuk önmagunk az ördögünknek.
Vajon fejünk mikor keményedik meg,
mikorra nő be mind a lágya végül,
akadna rá okunk bizony temérdek,
de most csupán, ha tántorogva szédül.