A nyári nap hevét a szél szelíden
csitítja elviselhetőre bár,
de csillanása szerteszét a vízen
szemünk vakítva vissza-visszajár.
Hiába hát, nekünk e játszi fény ad
az őszön át a tél elé hitet,
jöhet reá kemény, vacogtató fagy,
takarja bár ropogtató hideg.
A lelkeinkbe bújva felmelenget,
elűzi gondjaink, belénk talál,
teremtve végtelenje furcsa rendet
az álmainkban, és a rút halál
hiába is köröz vadul felettünk,
mi boldogan ficánkolunk vele,
e fény, ha néha még talán el is tűnt,
de már szemünkben ég tovább heve.