Midőn megégetett heved varázsa,
igézetedre torkom elszorult,
azóta lelkemet kanossza járja,
s a szívem is dobog belé vadul.
Hiába óvtak engem egyre ettől,
miként bogár szokott, repültem én
a fényeid felé, tekintetedből
epesztve vonzerőd tüzelt felém.
Elégtem átható tüzedbe hullva,
csupán szemernyi pernye lettem ott,
a hajnal ó be messze tájra fújta,
azóta már a vágyam is halott.
Ha néha-néha még a szél csilingel,
hihedd, találkozott a lelkeinkkel.
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
