Hóna alá csap a szürke halál,
már alig éri a lábam a földet,
nagy fenekedve a mélybe cibál,
végül a katlana forrva megéget.
Tétova lelkem az ég fele száll,
ámde be mégse találhat a mennybe,
posztosa bűneimen hezitál,
és kapuján soha már nem ereszt be.
Lent meg a krampusza úgy zavar el;
bocs, de a szellemed ím ide túl jó,
így csak a búzamező fogad el,
hol maradok vele szélbe bolyongó.