Az arcodat belepte már az ősz,
avarja álmaink takarja,
felette jár a szél, a volt közös
dalunk a messzeségbe fújva.
Ezer darabra tört tükör mögött
csupán a tompa vágy a foncsor,
szakadva mind mi minket összeköt,
rideg zsinegje már csak ostor.
A mélabús magány tovább emészt,
zavarja lelkeink a télig,
s az elfehéredő, hideg manézst
takarja, némasága vérzik.
Ölelkezéseinknek illatát
magas hegyek mögé sodorja
a szél a megfagyott mezőkön át,
s el is szakad belé a húrja.
Molnár-Kozma Alexandra Az emlékezés útján a csend mögé ha nézek sarokba szórt vaskos tévedések térdelnek vezeklő magányban a múlt elnyűtt molyrágta paplanján az óhaj már
Új divat volt terjedőben a világ játszóterein: a gyerekekre új, kényelmes, ámde kissé mégis ormótlan szkafanderszerű ruhákat aggattak szüleik, amitől pont úgy kezdtek
Volt-e valaha is élete? Már abban sem volt biztos, csak azt tudta, hogy most nincs. Kiürült agy, kiürült szív, kiürült has. Hogy is lehetne így
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
