Baranyi Imre: Szárnytalan

A múltba veszve századok görögnek,
a szürkeség ölelte félhomály
derengi csámpa lépteit mögötted,
a rád törő magány csakúgy zihál,
amint befog, magába zárja lelked,
kifosztva állsz meg és anyátlanul
remegsz, hiszen hazád hiába lelted,
ha éhezel, vacogsz, s kitántorul
belőle mindened sajogva, fájón,
a volt reményeidre szárnytalan
talál az éj, sötétje bárha átfon,
viszont a létezésnek ára van,
s te balgamód fizetsz naponta érte,
az éned egyre csak kopik belé,
de hát az üdvöd adtad át cserébe,
hogy elbolyongj a végzeted felé.

További bejegyzések