Azóta fájsz, mióta elsodort az ár,
s a végtelenbe gyorsuló mederben
kimart szemem nem is követte égve már,
mivé csitult valód, örök szerelmem.
Mivé foszolt az éji, csókölelte láz
csak álltam ott sután, halálra váltan,
az arcomon csorogva málladott a máz,
hunyorgva néztem át a félhomályban.
De hát, letört a lelkem egy darabja ott,
azóta csorbaként sajogja vágyam,
akár a fej, ha méretes pofont kapott,
lidérceket koholt az éjszakában.
Az ár pedig sodorja egyre álmaink,
talán a vízeséshez érve végül
a lelkemen nagyot szorítva visszaint,
s utána sajdulón a mélybe szédül.