Már levelek fedik el nyomainkat,
régi padunkon az ősz szele jár,
volt szerelem csituló szava ringat,
messzire szállt heve ím tova már.
Lassan enyésznek az éjben az álmok,
csóktalanul fogy a keskeny idő,
áfiumot, noha mégse találok,
gyógyul a seb, hege újra benő.
Múlik a láz, belehűl a magányba,
csontjaim őrli a lét ropogón,
mintha mohó foga őrleni vágyna,
átharap élvetegül, monoton.
Majd az idők valahogy betakarnak,
testem a sárga avar fedi el,
korhad a fája a régi padunknak,
reccsen amint szomorún felesel.
