A félhomályra gyertya gyúl,
s a lángja reszket egyre,
a lelkemen gyanútlanul
a lelkedet keresve
melengi át a kisszobát,
a falra vetve árnyát,
ölelve illatával át
az est üres magányát.
Magam maradtam, elszaladt
a nyár, csitulva eltűnt,
varázsa múlt, a fák alatt
kifosztva fáj a lelkünk,
azóta nem talállak ott
a régi kerti padnál,
a csókod íze elfogyott,
mit átölelve adtál.
A szél a bokrokon motoz
levélhadat söpörve
a kerti útra rácsorog
a bú facsarta könnye,
a hűlt szerelmed ázik ott
az esti félhomályban,
miközben egyre sorvadok
belé halálra váltan.
