Még feleselnek a fények az ősszel,
langy karolásuk a lombokon át
úgy parolázik a lenge idővel,
mintha viselne rubin koronát.
Persze, hiszen lebegő sugarukkal
visszaidézik a nyár örökét,
ám az idő szaporán tovanyargal,
szórja a szél a hevét szanaszét.
Est fele nyúlik az árny, beleolvad
lassan a szürke hegyekbe hamar,
égre a csillagos éj lopakodhat,
mígnem a Holddal a menny betakar.
Rám szakad akkor a néhai béke,
végleg elülnek a gondok is ím,
hajlik a lelkem a sors tenyerébe,
és a világ zaja mind tovaring.
