Fordul a télbe az ősz dideregve,
ázik alatta a nyirkos avar,
már mosolyogni se tud, fogy a kedve,
lelke csupán lepihenni akar.
Néma a táj, beledermed a létbe,
szürke magányba borulva inog,
egy kicsikét belehal hidegébe,
nyelve alatt zokogó kavicsok.
Mégis a bús dala messzire hallik,
átkacsosodva a hajnalokon,
éneke felhatol onnan az égig,
mintha sajogna ezer megafon.
Élteti erdei fái reményét,
lesz tavasz újra, megint hamarost,
addig az úr idelenn a fehérség,
és nem akart igazán haragost.
