Ha majd a szürke láp lehúzza végleg
fogadkozásaink velünk a mélybe,
vajon marad ki nyomdokunkba léphet,
ki volt tüzünk megőrzi még a télre?
Ki fogja majd reményeink citálni
jövőt mutatva bús utódainknak,
avagy jöhet komor fejükre bármi,
elázva, fázva egyre csak vacognak?
Hogy adjuk át e földgolyót nekik mi,
se tiszta víz, se lélegezhető ég,
ha álmaink a pernye mind behinti,
marad nekik csupán a kín, a kétség?
De hisz karunk erős, kihúz a lápból,
ne adjuk el hitünk haszontalan még,
kitart a jellemünk, ha benne lángol
az istenadta, ősi nagyszerűség.