Mintha volna éji látomás,
mi messzi, ős-ködökbe bújna,
néha készakarva visszavás,
dohos fogak között csikorgva.
Megrekedve lét határain
beteg világom így üzenne,
forr az ég alatt a karmazsin
kemény vihart jelez közelgve.
Bősz idő kereng vadul felül,
alant a múlt remeg vajúdva,
rég elengedett esély feszül
az elveszett jövőnek újra.
Ám a mindenét faló vigyorg,
tetézi bűneit halomra,
mintha volna megvadult kobold,
ki még a végeken rabolna.
Így rohan mohón e torz világ
a végzetébe balga módon,
hogy felélve részeg önmagát
csupán falatnyi űr maradjon.
