Elfeledett ölelések a szélben
foszlanak el, s örökén az idő
csendesedik bele már, csodaszépen
jönnek az éjben az álmok elő.
Régi szerelmek után kap az elme,
mintha ma volna a lét tavasza,
újra repesne, reményt szüretelne,
hogyha lehetne, ha volna tova.
Így csak a vágyak ölelnek, erősen
fonja a karjuk a testemet át,
csillagaikra remegnek az égen,
szülnek ezernyi regős babonát.
Ámde a múltnak a titkai élnek,
már zsigerünkbe ivódva, mohón
vágynak az új szerelemre, s a lélek
így evez át ölelőn a folyón.
