Az elfogyó idő a lelkeinkre térdel,
nyomasztja egyre búskomor tekintetünket,
ha néha-néha még sután a Napba nézel,
tudod hiábaság a részegült tekintet.
A volt hited nem ajz tovább csatákba menni,
a kardodat megannyi rozsdafolt emészti,
hajad fehér, nem áll eléd azóta senki,
mióta csak hunyorgva tudsz a Napba nézni.
Letelt időd, a hála persze nem kerülget,
csupán magad vagy és az álmaid fakultak,
de néha még a Napba néz a bús tekintet,
megálljt üzenve, révedőn az alkonyatnak.
Utána jő a csendes éj, fölénk omolva
teríti szét a köntösét a lelkeinkre,
akárha végtelennyi éjszakát sodorna
mohón a Napba nézni táguló szemünkbe.
