Az ember élte alkonyán letérdel,
kezét az ég felé emelve szól:
Uram, tudom karom kevés mit ért el,
de kedvedet kerestem, ámde jól
behúztak engemet megint a csőbe,
hiszen, ha mennybe hívna lágy szavad,
viszont kiáltva rám ma mennydörögve,
pokol felé mutat csupán utat.
Igaz, borom határtalan vedeltem,
a hölgyeket mohón öleltem át,
paráznamód, kalandra feltüzelten
mulattam át bohón az éjszakát,
de hát havonta néha-néha gyóntam,
a perselyedbe dobva pár garast
reméltem azt, okán feloldozottan
a mennybe végül engemet fogadsz.
Reménykedésem így jutott pokolra,
talán az ördög onnan el nem űz,
de pár üveg borom, ha megmaradna,
s követne engem egy csapatnyi szűz,
felejteném a mennyet egy csapásra,
s ha még pipámba tán dohány akad,
lehet, felesleges fohászkodásra
tovább időm nagyon kevés marad.
