A lét a téridőben úgy fogy el,
akárha tarka nyári lepke volna,
miként, ha barna szárnyon ősz közelg,
s a sárguló mezőn ölébe vonja.
Akárha majd porát a záporok
a parti fák alatt a sárba mossák,
hiszen repülni onnan úgyse fog,
pecsételik parányi, röpke sorsát.
Rövidke lét jutott nekünk csupán
e végtelen sivár, hatalmas űrben,
ijedve, félve verdesünk falán,
hitünk feladva, részeg-ingerülten.
S porunk, ha fújja majd az őszi szél,
talán a létezés tavába szédül,
de hogyha róla senki sem mesél,
ugyan vajon mi lesz belőle végül?