Kiforgatott, konok szavak között
pofozkodunk az őszi szélben,
kavargatunk sötétedő ködöt
a megfakult, hideg reményen,
nem éljük át mi már az éjszakát,
mikor szerelmesen vajúdva
születtek átölelni új imák,
nem éljük át mi ketten újra.
Saját magunkra hallgatunk csupán,
a másikét hiába halljuk,
megannyi lázas-édes éj után
nekünk megint a némaság jut,
takarva arcaink mögött a láz,
hiába csordulunk belőle,
önérzetünk bután tovább igáz,
legyűr a józan észt legyőzve.