Múlnak az évek, elúsznak a ködben,
volt vigaszunk tovatűnik alant,
agg szigorunk szomorún beledöbben,
béna kezünk, vele hallgat a lant.
Bár tudatunk a világ pereméről
visszamereng, de fohásztalanul
múlik az éj, menekülne ködétől,
majd a pokol fenekére lehull.
Elfogy a lét, belebúsul a télbe,
lassan elúszik a volt kikelet,
és vele vált az időnk, feketére
festve az álmokat és tereket.
És a nevünk kifakul, lekopik majd,
korhad a hanton a hársfakereszt,
rajta tavasszal a kék liliom hajt,
árad az illata, mégsem ereszt.