Állok a lét peremén, hajam őszen
moccan a szél lebegő sodorára,
mint aki szirtre kiállt öreg őrszem,
nézek utam kifakult tavaszába.
Jártam a frontokat és mi a vége,
harcaimat feledik ma a népek,
érdemeim, noha nem veszik észre,
én ereikbe belüktetek, égek.
Zálogul itt hagyom álmaimat, még
némi reményt leterítek elébe,
hátha maradt netalán, ki ma úgy ég,
mint ahogy én is elégtem előtte.
Majd az idő darabokra szitálja
mind ami volt csak a testem, a lelkem,
és belefűz a szelek sodorába,
hogy bonyolult gomolyán tovateljen.