A lelkeden maradt szamárfülek
a messzeségbe lengenek már,
dühöd lehűlt, a létezés veled
a végtelen mezőkbe kószál,
a régi homlokod ma ránctalan,
bocsánatod simítja árkát,
de persze mindezeknek ára van
a sors bizony feletted átszállt.
Ha néha felkapott, vidult szíved,
okán repesve kergetőztél,
de hogyha éjre bárhová vetett,
nem érdekelt sötét, s hideg tél,
hiszen, ha végül egy zugára lelt,
te nyálcsorogva álmodoztál,
a hajnal új reményeket kevert,
s kitett megint a zátonyoknál.
Hajód, ha végül is darabra tört,
az út, a szárnyalás megérte,
ha néha-néha messze volt a föld,
a vágy hidat rakott fölébe,
az égi tájolód mutatta, hogy
mikor, hová temetnek el majd,
s ha majd a lét ölén a szép kifogy,
a hantodon harangvirág hajt.
