A hallgatásaink a sors gomolyködébe vesznek,
reá terítve leng uszálya hűlt szerelmeinknek,
hevült ölelkezéseinkre múlt idő fonódik,
nem ússzuk át mi már a végtelenbe tűnt folyóit.
Hiszen fürödni rút, hideg, sötét tavakba járunk,
a balga lelkeinkre Ámorunk zokogva ráunt,
hiába, hogyha véle sír amott a fél világ is,
nem ér fel íme már a mennybe semmiféle grádics.
De hát, ha már a mélybe poklaink magunknak ástuk,
s ha már a megmaradt hitünk a tű fokán is átjut,
üres fogadkozásainkra még vajon feléled
a kebleinken újra él a hős szerelmi ének?
Vagy elfakulva hull alá a mély, sötét pokolba,
akárha holmiféle béna, ócska nóta volna,
s az ajtaját reánk az ördögünk vigyorgva zárja,
marad nekünk csupán a hallgatás rideg magánya?