Elfeledett sikolyán fut a lét,
néma, sivár közönyünk belevás,
messze nem oly sietős ma a tét,
gyengül a hajdani tűz, a hatás
langyosan úszik a vég mocsarán,
bárha lehúzza az ördöge épp,
mégis a lélek ölelte talán
legmelegebben a volt hitelét.
Múlik a lét, vele lebben az ősz,
tél kaparássza az ablakereszt,
mord hidegét leteríteni bősz,
nagy haragún leteper, nem ereszt,
ássa a hantokat egyre vadul,
nem marad itt temetetlen a test,
halmai közt ridegen szomorul,
halkan időzik a sok fakereszt.
