Az éji óra lágyan andalog,
amint a játszi szél lebegteti,
de áthajolva égi szólamok
között a hajnal integet neki.
A titkok elcsitulnak álmodón,
a lét határain bolyong tova,
s a csöndre fáradón tekint a Hold,
aludna már, nehéz a homloka.
De íme, jő az ébredő világ,
terítve szerteszét ezer neszét,
az álomóra lassulón lejár,
oszolni kezd a végtelen sötét.
Amott az ég alá remény feszül,
s remegve fénye újra trónra ül.