Ha reng a föld, a vár beléremeg,
hiába tornya oly magasra tör,
ha rázza majd alant a fergeteg,
előbb-utóbb okán a földre dől.
Hiába tál leves, hiába bor,
hiába zord szitok, fogadkozás
ha nyílt az értelem, s alig hajol,
a nincstelen silány inába vás.
A jóra bárha volt elég idő,
de hát a kapzsiság igen nagy úr,
takarja végre újra szemfedő,
ha most világa mind a múltba fúl.
S ha majd a dombtetőn a vár helyett
tavaszra zöldülő liget virul,
megáll a föld, s a lelkeink felett
tovább nem állnak őrök ordasul.