Ha átölelsz, erős vagyok,
de hogyha nem, didergek,
orozva mind a holnapot
a sors pokolra kerget,
Kiáltanék, de halkuló
szavam nem ér füledhez,
csupán a torz, komor való,
mi gúzsba kötve ellep.
Alámerít a végtelen
szomorkodás vizében,
s tapodva árva lelkemen
török darabra szépen.
De mégis újra feljövök,
s te összeraksz a porból,
hiába nyúlnak ördögök,
megóvsz a karmaiktól.