Lassul a lét, beletorzul a lélek,
gond ül az arcra komor fanyarul,
mind idetart, amitől feketéllnek
hajnalaim, s a vihar se csitul.
Álmaimat tovaűzi az ördög,
bősz vigyorára mosolyg a világ,
látja amint velejébe ma tőrt döf,
mégse torolja e durva hibát.
Cinkosa mind aki látja, megéli,
ámde beszólni viszont nem akar,
visszasajog vele újra az ósdi,
görbe gerince, de majd belehal.
Majd belehal közönyébe enyészve,
és a nevét az idő feledi,
mert hiszen ő, aki nem veszi észre,
hogy sose volt igazán valaki.