Van úgy, hogy áltatom magam, hiába,
az optimizmusom fog eltemetni majd,
de hát eszem, ha hasztalan kiáltja,
meg én sosem tudom kerülni már a bajt.
Naiv fogadkozásaimra végül
a múlt idő teríti lenge fátyolát,
kihűlt keserve bennem egyre szépül,
sosem sajogja búja lelkemet tovább.
Mi volt, az alkonyatra elfeledtem,
az este már a csillagok között talál,
a végtelennyi béke száll felettem,
ha volna bánatom, hamar kioltja már.
Keserv, kudarc legott a múltba hullik,
ha este lantomat kezembe véve szól
az énekem, s repít hevén a csúcsig,
de rá a fűznek ága csendesen hajol.