Csupán a félmosoly maradt az arcodon,
amely sután törölte hűlt szerelmünk,
s ha majd az ősz után a tél deresre von,
merenghetek borongva, hogy hová tűnt,
miért csitult a nyár tüzelte láz foka,
a csókjainknak íze, mint fogyott el,
s a lelkeinkre most miért e mostoha,
feledtető, rideg lepel került fel?
A félmosoly talán azóta hervadott,
s az arcodon ma már a gond barázdál,
tudom, habár az én kezem nem is fogod,
azért kezed felém, ha nyúlni próbál,
beléremegsz, legyintve bár a sóhajon,
de már te is tudod, hogy az nekem szól,
s tudod, hogy ott a tél fagyán az én dalom
füledbe visszacseng, ha még nem alszol.