A vágy ölelte, lázas éjszakák
hogy elszaladtak, ősködökbe tűnve
a hervadó világ ölelte át
hevük, s elűzte jéghideg telünkbe.
A dermedő magány került felül
az álmodón, üres maradt a lélek,
jegén a volt remény alámerül,
fagyott virága mind az ördögé lett.
Az ágakon sziszegve, jégcsapok
között zenél a szél, szomorka dallal
didergi át a szürke-szín napot,
miközben égre, földre futva nyargal.
De majd, ha jő az új tavasz, megint
feloldja vágy tüzelte lelkeink.
Mindenekelőtt kiemeltem a fő témát, erős fénybe raktam az arcot, és ehhez az arisztokratikusan fölényes ábrázoláshoz egyszerű és semleges hátteret raktam. Később sötét és zavaros
a hajnal bóbiskol vállamon csőréről csurgó gyöngyöt ringat téged lopott meg vagy engem téged sirat-e vagy engem varjútollaira fekszem Istenét emberét káromolja kertjében teérted énértem
Ajándéktól ragacsos a kezem, mert mindent elfogadtam éhesen s énembe vakoltam, úgyszólván vérmesen – itt van illatod bensőmbe ölelve, s a kékszemű szilva ősz-íze, nyomom
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
