Süvít a szél a téli kerteken,
a föld alatt magok remegnek,
komor világom arca vértelen,
keletre nézve egyre retteg,
vajon maradt-e mára győztese
a gőg csikarta háborúnak,
avagy csupán a lét szakad bele,
amint az ördögök vajúdnak.
Hiába, hát a balgaság ilyen,
rohan saját gomolyködébe,
nyomán csupán konok halál terem,
de mégis elszegődik érte,
a ten fiának esve mámorul,
üvölt az égre tántorogva,
amíg az égve-fájva ráborul,
s botor torán be nem takarja.
Lehet, ha majd eláll a balga szél,
a bősz hatalmasok lehűlnek,
s a föld alatt a mag megint remél,
ha végre vége már a télnek,
bolond világom újra álmodón
tekint le megmaradt fiára,
ki őt vigyázva, féltve, józanon
remélt, s nem énekelt hiába.