Leszállt az éj, a versemet hiába írtam,
nem adta rímeit ki most a csillagáram,
a kis fehér lapon csupán szavak bolyongtak,
a múzsa sem segít nekem, hogy eltaláljam.
A versszakok darabra törve elmerültek
a végtelenre nőtt, rideg, magányos űrben,
a lant törött, a húrjait nem oldja ének,
makacs, borús dacát fogam szorítva tűrtem.
Hiába hát, ha engem elhagyott a múzsa,
miért csiholna lágy szonetteket belőlem,
halott vagyok, nem ér a homlokomra csókja,
az éji fellegek komor sorát nem értem.
De már amott, a hegy fokán dereng a hajnal,
reményt sodor felém a kerten át a szél is,
jelére összeáll a vers, s az égbe nyargal,
akárha volna ríme bánatomra fétis.
