Dallamokat sodor oldva a partra az éjszaka csendje,
lágy hegedű puha hangjai nyúlnak az éteren által,
mintha a tétova lét szomorogva nyarán pityeregne,
telve az erdei úton az ősz piruló avarával.
Játszik a szél, ide fúj, oda fúj, levelet libegetve
csillagokat vet az ég feketén feszülő tarajába,
úgy teszi, mintha az éjnek ezernyi varázsszeme lenne,
s várna a tompa világ nehezen fakadó mosolyára.
Majd csuda lassan a Hold is az ég közepére kiballag,
nem siet, elvan a hallgatag éjben a mennyei nyájjal,
nézi csupáncsak amint ez a lengeteg őszi fuvallat
elparolázik a messzire távolodó, buja nyárral.
