Lassul a tánc, beleroppan a lélek,
halkul a távoli ének a szélben,
újra magány ölel át, vele félek,
éj szigorán lapulok feketébben,
mint ahogy űr hatol át a világon,
fényei hunyva boronganak egyre,
csillagain becsapott miriádok
halnak a néhai édeni kegybe,
mert ami élve marad, csak az átok.
Lám, csak az átok ölel fenekedve,
szúrt sebeinken a vér kiszivárog
és elenyészik a testnek a nedve,
mint ahogyan sose volt karolások
múlnak a végtelen űr bugyorában,
eltöpörödve valónk tenyerében
elsietünk tova mind valahányan,
át az időn, lebegőn, csenevészen.