Dalunk hiába dúdolom
föléd hajolva, lágyan,
miként a fűz az alkonyon
lebeg csak önmagában,
alatta hűs folyó szalad
egész az óceánig,
a pentatonja bár szabad,
de elcsitulni látszik.
Hová szaladsz, te hűs folyam,
ha meg sem állsz ölelni,
az élet úgyis elrohan,
s ha mégsem éli senki,
miért e csendes alkonyat,
e bús, szerelmes óra,
ha eltakarva lomb alatt
nem áll a szánk a csókra?