A vásatag magány ölelkezése
a lelkemen cudar nyomot hagyott,
nem én akartam, ő karolt, cserébe
lehettem élve balga agyhalott.
Kiszívta mind erőm a némasága,
üres maradt a tér utána csak,
betűrt a szótalan slamasztikába,
szorítva egyre-másra torkomat.
A társtalan napok peregve múltak,
hiába nyúlt az ég felé karom,
s e durva, mély, darócruhás világnak
a súlya görbedett a hátamon.
Uram, nem érdemeltem én e sorsot,
miért szabod reám nehéz vasad?
Hiszen magányomon veled nyomorgok,
lehet, csupán a bűneim miatt?